Írások

Folyik a világ megmaradt édesvízkészleteinek pazarló felhasználása. Milliárdnyian nem jutnak már megfelelő minőségű ivóvízhez, emiatt pusztító járványok szedik áldozataikat a világnak azon a részein, amelyekért jótékonysági koncertet szokás rendezni. A ’fejlett észak’ nem tud, vagy nem akar hatékonyan segíteni. Az édesvíz készletekkel való gazdálkodás alapvető rossz tendenciái megmaradnak és katasztrofális következményekkel járó tisztavíz elosztási aránytalanságok lépnek fel az egész világon, amik egyre szaporodó fegyveres konfliktusokat illetve más tragikus, emberéleteket követelő egészségügyi problémákat okoznak.

Az tiszta földi édesvizek minőségének és mennyiségének megőrzése életbevágóan szükséges e három megfontolásból:

• ivóvíz szükségleteink kielégítésére alapvetően ez szolgál
• élelmünk megtermeléséhez elengedhetetlen (mezőgazdaság és állattenyésztés egyaránt)
• rekreációs célok

A vizeink minőségét degradáló veszélyforrások a következőképpen tudjuk csoportosítani:

• fertőző ágensek, mikroorganizmusok
• mérgező ill. egyéb, a vízminőség szempontjából káros kemikáliák (pl. túlzott műtrágyázás miatt kialakuló eutrofizációs folyamatok)
• radioaktív hulladékok ill. egyéb radioaktív források

A globális vízhiány aggasztó mértékben jelentkezik, már minden kontinensen felütötte a fejét. Egyre gyakrabban jelentkezik vízhiány az átgondolatlan vízhasználat következtében olyan helyeken is ahol egész sok édesvíz áll rendelkezésre például csapadék formájában. A WHO felmérései szerint tíz emberből négynek nem jut elegendő tiszta ivóvíz. A népességnövekedés, az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékű ipari vízfelhasználás miatt ez a helyzet is egyre romlik. A számítások szerint 2025-re kb. 2 milliárd ember él majd olyan országban, ahol az egy főre jutó felhasználható, tiszta víz mennyisége 500m³ alatt alakul évente, ami egyszerűen nem elég az egészséges és higiénikus élethez. Ez természetesen oda vezet, hogy az emberek a nem megbízható, kétes tisztaságú vízforrásokra kénytelenek támaszkodni, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak. Sok komoly és fertőző betegségek előfordulásának kockázata. Ezek nevesítve: a kolera, a tífusz, a szalmonellózis (ill. egyéb gasztrointesztinális vírusok okozta megbetegedések), a vérhas, a trachoma (ez a kötőhártya gyulladás egy vakságot is könnyen előidéző, de rendszeres arcmosással egyszerűen megelőzhető formája) és a pestis.  Ehhez hozzájárul az is, hogy a vízhiánytól szenvedő vidékeken, az emberek vízkészleteiket otthonukban tárolják, így a féltett kincs könnyen megfertőződhet, táptalajul szolgálva ezzel rengeteg problémáknak, ugyanis ezek a víztartályok kiváló szaporító helyei a moszkitóknak, amelyek a malária, a náthaláz és egyéb betegségek közvetítőivé válnak.  Okosabb, higiénikusabb vízgazdálkodással kisebb lenne a betegségek terjedésének esélye.

Az egyik, globális cselekvést sürgető szervezet külön célirányokat (MDG: Millenium Development Score) fogalmazott meg a társadalmi és környezeti problémák kezelésére. A 7. ilyen célkitűzésük a vízhiányt illeti, miszerint 2015-re meg kell feleződnie azon emberek számának, akiknek nincs tartós hozzáférésük biztonságos ivóvízhez, és nem részesülnek alapvető orvosi ellátásban sem.  A növekvő vízhiány egyre komolyabban fenyegeti e kitűzött cél elérését.

A városi ember mértéktelenül pazarló vízhasználata, különösen a fejlett, iparosodott társadalmak esetében – nem fenntartható.  A ’nyugatiként’ (vagy az újabb publikációkban ’fejlett északiként’) aposztrofált jóléti ill. ipari társadalmakban, az elmúlt 50-60 évben egyre növekvő mértékben használták fel a természeti erőforrásokat. A mai napig is egyre jobban szökik a szelepeken át a gáz, és egyre bővebben ömlik a csapokból a világ kevésbé szerencsés részein kincset érő, tiszta ivóvíz. A mediterrán térségben már régóta elterjedt, csepegtetéses rendszerű vízkímélőbb öntözés sem vált kimondottan gyakorlattá, nem voltunk rászorulva. Ennek a folyamatnak közvetett eredménye az is, hogy az energiák ára folyamatos és egyre növekvő tempójú emelkedésben van, de a legszembeötlőbb jel, a tiszta víz értékének magasba szökkenése.

A pazarló fogyasztási mód megváltoztatásához, először a széles rétegeknek is meg kell értenie azt a gazdasági (sajátosan kapitalista, ill. neoliberális berendezkedésre alapuló) érdekrendszert, amely ezt a folyamatot indukálja és irányítja. A túlfogyasztás velünk, a fejlett országok lakóival elfogadtatott és minket ahhoz hozzászoktatott, majd nekünk természetessé váló kényszercselekvés, amelynek egyetlen értelme van, hogy megtermelje a multinacionális ill. egyéb nagyvállalatok által oly igen szomjazott profitot. A természetes közegéből hosszú évtizedekkel ezelőtt kiragadott városi embernek a természet törvényeivel és újabban saját környezetével sem összeegyeztethető (ld. civilizációs betegségek, aberrációk) igényei támadtak. Ez az eltávolodás pedig a jelek szerint képes arra, hogy elaltassa azokat a kételyeket is, amelyeknek olyankor kellene támadnia bennünk mikor egy-egy fogmosáskor 5-10l vizet használunk el. Igaz, a 25-30°C-osra felfűtött szobák belsejéből vagy a kellemesen hűvösre légkondicionált személyautók volánja mögül nehéz elképzelni, hogy milyen is lehet a az élő környezettel összhangba kerülni. Ráadásul fejlett társadalmunk rendre azok az emberek kerülnek követendő mintaként elénk, akik az erősen fogyó, tehát drága, környezeti energiákat a legbőkezűbben fordíthatják saját örömükre azaz, megvásárolnak, megesznek, megisznak, elfűtenek, egyszóval felélnek mindent, amit csak bírnak és aztán azt is, amit már nem bírnak. Így jutunk el oda, hogy a legnagyobb GDP-jű országok állítják elő a legtöbb szemetet, úgyhogy ezzel, konkrétabban pl. a megvásárolt árucikkekhez járó csomagoló anyag mennyiségével, mérhetjük le egy-egy ország gazdagságát. Tehát, akinek több papírba csomagolják a csirkét a piacon, minden bizonnyal az az illető él a nagyobb GDP-jű, ’fejletteb’ országban. Ebből a mókuskerékből kell kiszabadulni.

A vízhiánnyal tudományos alapon összefüggésbe hozott klímaváltozás elsődleges felelőseinek kell tekintenünk az elfogadott közös, de megkülönböztetett felelősség elve alapján a legnagyobb üvegházgáz kibocsátó, ’fejlett’, ipari társadalmakat. A klímaváltozás szcenárióinak kidolgozói nagyon valószínűnek látják, annak bekövetkezését, hogy a szárazabb éghajlatú, arid területek tovább szárazodjanak, fokozva ezzel a helyi vízhiányt, a nedvesebb éghajlatú területek pedig csapadékosabbá váljanak, tehát ebben az esetben még egyenlőtlenebbül oszlana el a Földön a felhasználható édesvízkészlet a közeljövőben. Igaz, egyre nagyobb teret nyer a modern mezőgazdaságokban az egyszer már felhasznált, szennyvízzel való öntözés, de vajon kimeríti-e a megkülönböztetett felelősségből adódó felelősséget az, hogy egyszerűen egy túlfogyasztáson alapuló gazdasági rendszer támogatunk ezzel, és egyéb modern eljárásokkal is? Vajon meddig képes a technika illetve az abba fektetett pénz, lépést tartani a világ minden részén jelentkező ökológiai és szociális válsággal, avagy a szomjas tömegek tűrőképességével? Miféle előjoggal rendelkezik a fejlettnek mondott társadalom, hogy technikai fortélyokon gondolkodik és sajátnak tekintett, tiszta ivóvízzel oltja szomját, miközben máshol emberek tucatjai pusztulnak el naponta a vízhiány miatt? A ’fejlődő’ országok környezeti energiáinak a ’fejlettek’ által való kisajátításával, kihasználásával zárul be a kör, mert így szűnik meg az előbbiek lehetősége a gazdasági felemelkedésre. Az elmaradott országok nyersanyagaiból kovácsolnak tőkét a kizsákmányoló hatalmak, majd pedig a kizsákmányoltak isszák meg a minden értéket profitra váltó folyamat levét és viselik a pusztító környezeti katasztrófákat. Elég csak a trópusi esőerdők pusztítására és annak következményeire gondolnunk, lokális és globális szinten is.

A technológiai újításokat, melyekkel jobbára igyekeznek a tulajdonképpeni rablógazdálkodást zöldre festeni, csak palliatív kezelésként foghatjuk fel, amit egy rákos betegen hajtanak végre. A gazdasági növekedés prioritásának fenntartása mellett lehetetlen kezelni az elhatalmasodó globális, szociális és ökológiai problémát. A fenntartható fejlődés divatos jelszavával fémjelzett, folyamatok legtöbbször a fenntartható GDP növekedésre vonatkoznak, azon alapulnak, hogy milyen természeti értékek feláldozásával, milyen környezeti károk okozásának vállalásával jön ki gazdaságilag a legjobban majd a jelen környezeti válságból az adott ország vagy szervezet. A drága technológiákat nem használhatjuk arra, hogy saját gazdasági rendszerünk létjogosultságát igyekezzünk vele bizonyítani.

A kísérletek ideje lejárt, a világ az önzetlenebb megoldásokat, az áldozatvállalást szomjazza a közönyös, ’fejlett’ országoktól.

A pécsi "Urán”

Hőség, atléta, vietnámi papucs. A délutáni naptól szinte izzásig hevített erkélyecske korlátjára támaszkodva bámészkodom a hetedikről. Innen ugyanis már van értelme bámészkodni az uránvárosi munkávállalóknak, nem úgy mint mondjuk néggyel lentebbről, ott ugyanis az ember tekintetének hamar útját állják a szocialista építészet hatalmas egykedvű beton-arcai. Nincs ott már hely szárnyaló gondolatoknak, csak nagy ritkán szökhet meg a mindennapok panel-celláiból egy-egy félénk, tétován szárnyaló eszme, amely ha sokszor öntudatlanul is, de kitörni vágyna cikázó verebekkel. Persze azok hamar elröppennek, eltűnnek az épületszörnyek magasba törő élei mögött.

Azt hinné az ember egy pillanatra, hogy egyedül van - néma, moccanatlan csukott redőnyök, amerre csak látni innen a házak falát. Aztán rádöbbenek mindig: rengetegen vagyunk itt. Alul-fölül, jobbra-balra, temérdek beszorított, befalazott élet. Szerencsés vagyok, innen a magasból messze ellátni Pécs határán túlra, a bevásárló központok jókora tábláin is túlra, a hegyek felé.

Kicsit szomorúan nézem az üres kiállókat magam körül, milyen szívderítő lehetne ha idetámaszkodna mellém valamelyikre, egy magamfajta foltos atlétás, strandpapucsos falulakó, és odamorogna valami emberi köszöntést, itt, a betondzsungel lombkoronáján. De persze a rutinos, nap elől bujkálókat nem lehet kicsalni a forróságba. Nem baj, esetleg majd a boltban, kiderülhet, hogy van igény az alsóbb emeleteken is a társas létformára.

Nini, átellenben kidugta fejét egy középkorú nő az ablakon. Fekete melltartóban nézelődik, mobiltelefonnal a fülén. Persze ott már könnyű az árnyékban, fellélegezhet egy fél tömbnyi ember, már nem süt oda a nap, hát ha még a levegő is megmozdulna egy kicsit... Lent, az utca árnyékos oldalán rövidlátó szememnek is jól kivehető néhány kutyaforma élőlény. Kedvükre szaladgálnak a betonon. Az egyik egy hirtelen ötlettől vezérelve megáll, görbít egyet a járda szélén, dolga végeztével odább szalad, s vidáman szaglászik tovább. Erről jut eszembe:  remélem, hogy „hajlékony” fele barátaink, kisebb-nagyobb dolgukat legalább gyönge bokrok rejtekében végzik, ha már az utcára szorultak. Nem szeretném ha egyszer az a látvány fogadna, egy séta alkalmával, hogy a járdaszigeten a kutyák helyett immár szakállas remeték guggolnak ha rájuk jön a szükség.

Lenne itt az ürítéssel kapcsolatban még egy fontos tézis. Az én meglátásom szerint minél magasabban lakik egy átlagember errefelé, közös háztartásban egy kicsit sem fajtatisztának mondható, ámde gazdájánál gyakorta összefogottabbnak és értelmesebbnek tűnő ebbel, annál inkább csökken a szerencsétlen állat esélye, hogy városi kutyák legtermészetesebb közegében, a parkban végezhesse el, amit egy kiadós „Morzsi-kedvence” menü után el kell végeznie minden négylábúnak. Tehát itt - "Uránban", ahogy a helyiek mondják - tapasztalataim szerint felborulni látszik a rend. Az irdatlan lakótömbök közé szorult elhanyagolt parkokban és az életveszélyesnek tűnő, rozsdás hintáknak és egyéb borzasztó gyermek-veszejtő kínpadoknak helyt adó, úgynevezett játszótereken, a hűsölő vagy  árnyék híján a nappal egykedvűn dacoló hontalan honpolgárok, az előző szóhasználatommal élve, többet görbítenek a bokrok alján, mint az emberek leghűségesebb négylábú társai, mert a szerencsétlen ebeket ebben a hőségben egyszerűen nem viszik le az utcára, vagy csak nagyon ritkán. Lehet azért, hogy ebben nincs teljesen igazam, mert lám ott szaladgál lent néhány rissz-rossz négylábú ellenpélda. De a környéken kószáló vagabundok számából ítélve, nem hiszem, hogy e néhány riadt kis négylábút lehetne csak hibáztatni az orrfacsaró bűzért. Mert ugye, e kellemes, 40-50°C-os hőség és a direkt napsugárzás, mint fűtőelem, olyan  láncreakciót indít be az utcára telepített hasadóanyagban, hogy a lágyan lengedező Zephyr felér egy dühödt gáztámadással, és könnyen lehet, hogy a szerencsétlen öregasszonyok nem csak a kánikula miatt rogynak össze pokoli betonmezőkön. Különben a jól nevelt kutyákat, akik ilyenkor is csak az arra kijelölt helyen sétálnak és piszkítanak, a legtöbb esetben egy szintén jól nevelt, kakecgyűjtő gazdi is kíséri, szóval, egy rossz szavunk sem lehet a kutyákra. De tekintsünk  el most ettől a témától.

            A főutcán a megállóhoz érkezik egy busz. Néhány teszkókalandor úgy dönt, szerencsét próbál, felszállnak ezért a buszra, hogy a két megállóval odébb lévő közkedvelt selejtáruházban elüssék a délutánt. Kipöccentik a záródó ajtón a csikket, ami az aszfaltra hull s a busz motorja felbőg, cipeli tovább az új társadalom beteges söpredékét, a régi társadalom néma nyomora helyett. A múlt szemétlepte járdaszigete elárvul most egy rövid időre, de hamar előjönnek az árnyékból a panel rabjai és ellepik újból.

Pécs, Uránváros 2007. Július

Séta az Andrássy-n

A mi metropoliszunk télen a legpiszkosabb. Piszkosak útjai, utcái, terei, a kukákból kicsordul a szemét.  Nem értek egyet azokkal akik szerint Budapest most is  szép. Ez valamilyen furcsa, torz illúzióként él sokak fejében. Egyfajta tömeghipnózis, de hogy ez honnan ered, most messzire vezetne minket és nem is e rövid dolgozat témája. A Sashegyről nézve, a panorámában gyönyörködve, persze könnyen szem elől tévesztjük az árulkodó részleteket, a város valódi arcát.

Még el sem értem az Andrássy útig, de tapasztalnom kell, hogy Budapest büdös, koszos, használhatatlan, rombolja a testet és lelket. Aki pedig azt állítja, hogy szerinte Pesten jó élni, az vagy bolond, vagy túlságosan mélyre merült már az utcai élet ingoványában, vagy pedig ugye külföldi, és ez az első napja a városban. A 105-ös busszal érkezem meg az Andrássy út Duna felé eső végéhez. Jegyellenőrök elől menekülő diákokkal együtt szállok le a maradéktalanul összefirkált buszról, ez teljesen megszokott látvány. A fiatalokon kívül még, egy dolgozó korú asszonynak sem volt bérlete, talán feledékenységből. De inkább az általános szegénység miatt. A legtöbb ember ott spórol ahol tud. Ügyeskedik vagy ha tud csal is, van aki kicsiben, van aki nagyban, s mindannyian így élünk, szemet hunyunk felette, tűrjük.

A két legjellemzőbb tapasztalni való a forgalom hangos zaja és a sűrű kipufogó gőz, a koszos, szemetes járdákat és úttestet leszámítva. Felettünk az ég szürke, borongós, az emberek nem néznek egymásra, mindenki siet. A kora délutáni órákban járunk. A forgalom szüntelen ahogy haladok az Andrássy út elején, s ez a továbbiakban sem változik. Flancos café-k és díszes kirakatok mellett haladok el az Operáig. Látok igényesen öltözött külföldieket, fényképezős turistákat és néha elhúz mellettem egy-egy turistabusz is. A városnak ez a kiemelt része, amit most bejárok, alapvetően rendben van tartva. Az Andrássy út látványosság, mesél a történelmünkről, kiemelt része a városnak nem szabad teljesen elhanyagolni, tessék-lássék rendbe van tartva, de nézzen csak be az ember a mellékutcákba.

Az Operától tovább haladva az Oktogon felé egyre nagyobb a nyüzsgés, több az ember, gondolom a körút forgalma miatt. A gyorséttermekben egymásnak adják a kilincset a zsírra éhezők, a nyolcszögletű téren tolonganak a járókelők és dudálnak az autósok. Az örökké felálványozott épületet a Liszt Ferenc tér sarkán talán soha nem fogják felújítani. Koldusok, kéregetők nélkül elképzelhetetlen ez a forgalmas városi táj amelynek fontos részét képezik a régebbi és újabb fényreklámok az Oktogont szegélyező épületek tetején. Ezek nappal a legrondábbak. A neoreneszánsz stílusban épült régenvolt bérpalotákhoz méltatalan a tetejükre rögzített állványok és fénycsövek látványa. Korszerűtlen, igénytelen megoldások, nincs helyük az Andrássy úton. A teret a közelmúltban rendőrségi megfigyelő kamerákkal látták el, ez árulkodik a környék moráljáról.

Az Oktogontól távolodva a Hősök tere irányában a zsúfoltság érzet jelentősen csökken. A következő, Kodály köröndig terjedő szakaszt szellősebbre tervezték anno, ráadásul úgy tűnik, hogy errefelé most kevesebb embernek akad dolga. Az egykor lovaglóútnak szánt, fácskákkal övezett járdán gyalogolok tovább. Az útest fölé hajló, az eredeteivel megegyező küllemű lámpaoszlopok a szélesebb úton jobban érvényelsülnek, nem tűnnek el a magasabb fák között, nem szorulnak be épületek közé.

A Kodály köröndtől a Hősök teréig kertes villák szegélyezik az utat. Ezeknek többsége ma külföldi követségek székhelye, néhány kivétellel. Számos homlokzat példásan felújított állapotban van szerencsére, sok épületen emléktábla található, ezeknek alig ismerjük történetüket. Számomra ez az Andrássy út legpompásabb szakasza, a város egyik legimpozánsabb része. Az architektúra régi mesterei az arányokkal úgy bántak itt, hogy a monumentális Hősök terébe torkolló Andrássy útnak e szakaszán járni mindig felemelő élmény. A hatalmas, nyílt tér látványa, frissességet sugároz, a hosszan futó nyílegyenes Andrássy út, a város szívébe vezeti tekintetünket. Hajlamosak vagyunk megfeledkezni a pesti városrész árnyoldalaliról.

Városunk a nyomor, a közöny, az agresszió és az erkölcstelenség egyik fellegvára manapság. Aki objektív vélemény formálására vállalkozik, ezen a tényen nem léphet túl. Az elmúlt század kisemmizte erkölcsi és anyagi készleteit, az ezredforduló globalizációs, modernizációs viharának széllökései pedig rendre felkészületlenül érik a várost. Ez felmérhetetlen károkat okoz elsősorban a társadalomnak, legszembeötlőbb példaként az emberi kapcsolatok felszínességét említhetném.

A város képét elsődlegesen formáló erővé, az átgondolt tervezés és harmonikus városfejlesztés helyett egy szempillantás alatt, az anyagi érdek mindenhatósága lépett. A beruházások legnagyobb részét a gyors és minél nagyobb arányú haszonszerzés vezérli a befektetők részéről. A város lakói pedig e fentebbi érdeknek kiszolgáltatottan, romló életkörülmények között, egymás ellenségeiként töltik mindennapjaikat, morzsolják életüket, egészségüket, viselve magukon az áldatlan helyzetben lévő Budapest minden terhét. Egyenlőre magvannak a gazdagabb, rendben tartott kerületek, de a középosztály elszegényedése és lesüllyedése napirenden van. A sűrűn kérdéses múltú, anyagilag a felső, illetve legfelső osztályba sorolandó rétegek többnyire elzárkóznak, elfordulnak a város nyomorától. A régi századforduló izgalmas, fejlődő Budapestje végső stádiumba került. Ezeken felülemelkedve természetesen el kell ismerni, hogy ez a város szeretni és tisztelni való, mint nemzeti történelmünk helyszíne és része, mint pedig lakói életének színfala.

Az ökotelepülések, mint a környezeti problémák megoldásának apró mintái

Bevezetés

Az emberiség által indukált, globális jelleget öltő környezeti problémák az elmúlt évszázad során aktuálissá tették, az elmúlt évtizedek pedig húsbavágóan felhívták rá a figyelmünket, hogy újra kell gondolnunk a bolygón folytatott életformánk alapvető vonásait. Földünk természeti értékeit  pusztító, illetve azt a gyors profitért rövid időskálán elherdáló, a globális ökoszisztémát veszélyeztető rablógazdálkodás és az együttműködést nélkülöző, társadalmi feszültségeket rosszul kezelő kormányzatok tevékenysége során kialakult öko-szociológiai válsággal kell szembesülünk. Ebben a helyzetben egy fenntartható, alternatív, közösségi létforma mintáját mutatja be a dolgozat. Ez az ökofalu kezdeményezés, melyet a bolygónkon jelentkező globális környezeti kihívások, és a fenntartható fejlődés követelményeinek tükrében tárgyalok.

Súlyos és aktuális

Úgy tűnik, hogy hogy az emberi tevékenységek elérték, vagy talán át is lépték azt a határt amit föld el tud viselni, a földön való életnek egy másik módját kell megtalálnunk. Ted Trainer[1] a New Southwales-i egyetemről, egy radikálisan eltérő fejlődési koncepció mellett érvel,  válaszként a konvencionális fejlődés elméletének és gyakorlatának csődjére, ez pedig a globális ökotelepülés mozgalomban a leginkább tettenérhető.

Világszerte mostmár sok olyan kisebb település található, amelyek felfedezték az együttműködésen alapuló létformát. Az egyszerűbb életformák kisebb káros hatással vannak a Földünkre az együttműködés, a közös felelősségválallás elve és az elsősorban önellátásra berendezkedő helyi gazdálkodás miatt, amelyet nem a profit és a piac irányít.

Az ökofaluk megjelenése és növekvő népszerűsége a fogyasztói társadalom tagadását jelenti. Elkötelezettek a diverzitás, a kultúrális pluralimus, a helyi kormányzás (önkormányzat) mellett.  A ökotelepülések külön hangsúly helyznek az összefüggésekre és a helyi cselekvésre. Ez a dolgozat bemutatja, a lokális szinten jelentkező, de globális mértékű kihívásokra választ kereső ökotelepülések példaértékű és aktuális célkitűzéseit és felméri azok létjogosultságát.

A népesség az előző században különösen nagy mértékben a városokba költözött,  mert azok jobb lehetőségkkel és életkörülménykkel kecsegettek. Barry Gasson[2] kutatása szerint a városok ugyan csak 2%-át borítják a földfelszínnek, mégis 6 milliárdnyian éltek bennük. A gazdasági fejlődés és a jólét nagyobb fogyasztást, és környezetszennyezést eredményzett. Ennek következtében megnőtt a városok természeti környeztre gyakorolt terhelése, a fenntarthatóság eszméje pedig a háttérbe szorult. Az egyre növekvő urbanizáció miatt létfontosságú, hogy a városok fenntarthatóságára nagy hangsúlyt fektessenek.

Nyomasztó környezeti problémák

Elismert tény[3], hogy a városok a fogyasztói életforma nagyobb elterjedésével jobban megcsapolják a természeti erőforrásokat mint valaha. Sok tudós vallja, hogy a jelenlegi városi szerkezet nem tartható fent sokáig és a nem túl távoli jövőben komoly környezeti problémákkal fog szembesülni. A földi erősforrások 75%-át a városok használják és a szemét 75% is ők állítják elő. A városi életforma terjedésnek tendenciáiból kiszámítható, hogy ezek az értékek a jövőben csak elmelkedni fognak. Tehát a városi létforma a legnagyobb felelőse a természeti erőforrások kimerítésének és a környzetpusztításnak.

A Worlwatch Institute által kiadott, a State of the World c. környezeti jelentés[4] a következőket emeli ki mint a legégetőbbeket:

1. Népesség túlnövekedés

Körülbelül 6,5 milliárd ember él a Földön. 2050-re ezt a számot 8-10 milliárdra becsülik, a növekédes súlypontja az elmaradott országokba tolódik. Sok országban az egy főre jutó termőtalaj nem elengendő egy fő ellátásához, ezek az országok természetesen importra szorulnak az élelmiszer cikkek területén. Előreláthatólag, 2025-re ez a probléma már 1 milliárd embert fog érinteni, ráadásul  a termőtalajok minősége a degradáció miatt világszerte romlik és a hozamuk is csökken. Ez utóbbi folyamatok az elmúlt ötven évben felgyorsultak.

A vízhiány legalább ilyen súlyos problémát állít elénk,  a State of the World Report szerint már több mint félmilliárd ember él olyan területen ami krónikus aszály következményeit nyögi. 2025-re az ilyen területen élő emberek számát már 2,4 és 3,4 milliárd közé taksálják. Ez a szám két okból növekszik ennyire: az élelem- és vízellátás hálózatának alkalmatlansága, illetve a robbanásszerű 27%-os népességnövekedés miatt.

2. Geokémiai változások

Olyan szennyezések amelyek megváltoztatják a globális kémiai ciklusokat, az ökoszisztéma kulcsfolyamataiban. (Például a szén-ciklus.) A megnövekett mennyiségű, légkörbe bocsátott széndioxid gáz, más üvegházgázokkal együtt klímaváltozáshoz vezetnek. A nitrogén és a foszfor körfolyamatait is megzavarják az  az emberi tevékenységek. Mindkét anyag a növények fejlődésének fontos szabályozója. A emberi tevékenyeségek miatt, (műtrágyázás, fosszilis üzemeanyag égetés és bab-félék kiterjedt  kultivációja) nagy arányban megnőtt a nitrogén fixáció mértéke. Az erdők és a wetlandek pusztításával szintén már fixált nitrogén szabadul fel.

A foszfor tartalmú kőzetek erodálódása adja a foszor körfolyamatokba jutásának természetes sebességét, ezt a az értéket növelte meg a bányászat. A foszfort elsősorban műtrágya előállítására használják. Évente 13 millió tonna kerül be a körforgásba, ez az érték 3,7-szerese a természetesnek.

A foszfor és a fixált nitrogén megnövekedett jelenléte valószínüleg képes széleskörű  ökoszisztéma változást okozni. A vízi élőhelyeken eutrofizációt okoz és mivel  szárazföldön pedig a gyomnövények igen alkalmasak a többlet tápanyag felvételére, így előnyhöz jutva más növényekkel szemben, homogenizálódnak a nagyobb diverzitású növényeggyüttesek. A fixált nitrogénből származó többlet nitrogén gyakran válik savas esőket alkotó alapanyaggá, így a talaj és a vizek elsavasodásának előmozdítója. A hosszú távon savas esőnek kitett talajból kioldódnak az alapvető ásványi nyersanyagok, mint a kalcium és magnézium, ezenkívül a kőzetmátrixból is felszabadul alaumínium. Ez az alumínium már nem inert, a vizi élőhelyekre és a növényekre egyaránt mérgező hatású.

3. Toxikus vegyületek

A nagy időskálán jelentkező veszélyek egyre nőnek a mérgező kemikáliák miatt. A State of  the World Report szerint, egy szolid becslés, hogy 300-500 millió tonnányi veszélyes hulladék keletkezik naponta. A toxikus anyagok oldott állapotban, a felszín alatti vizeken keresztül nagy károkat képesek okozni. Lehetelen megbecsülni az emberi tevékenység miatt bevekövetkező környezetre ható kémiai változások számát. State of World Report azt állítja, hogy a víztartó rétegek pertolkémia vegyszerekkel, nehézfémekkel, műtrágyákból származó nitráttal és egyéb toxikus anyagokkal szennyezettek. Ez nagyon súlyos probléma hiszen a folyók és tavak több mint felének vize ilyen aquifer rétegből származik, sőt,  ivóvízforrásul és öntözővízként is szolgálnak. Az aquifer rétegben lassú a víz cirkulációja és a teljes regeneráció évszázadokat is igényelhet, ezért az ilyen szennyeződések gyakorlatilag visszafordíthatatlanok.

4. Biológiai keveredés

Soha nem látott mértékű bilogiai keveredés zajlik a bolygónkon.  Egyre több faj jelenik meg olyan részén a Földnek ahol még addig soha azelőtt. Ezek a behurcolt, ún. invazív fajok veszélyeztetik kiszorítják az őshonos fajokat, amik erre a támadásra nincsenek felkészülve. Az invazív fajok könnyen kiszoríthatják az őshonos fajokat élőhelyeikről, tápanyagforrásiaktól, járványokat robbanthatnak ki vagy közvetlen predációval tizedelhetik a natív állományt.

5. Ökológiai pusztulás

Az ötödik  probléma, a 2003-as State of the World Report szerint az ökológiai pusztulás. Ez egy súlyos és az egész ökoszisztémát átható probléma. 140 ezer km² trópusi esőerdő tűnik el évente. A mezőgazdálkodás hajnalán az erdőségek borították a földfelszín felét, ez terület mostanra a felére zsugorodott. A megmaradt erdők 30%-a pedig súlyosan degradálódott illetve fragmentálódott. A wetlandeknek pedig több mint 50%-a pusztult el az elmúlt században. A Korall zátonyok, amik köztudottan világ legnagyobb diverzitású élőhelyei, szintén veszélyben vannak, több okból is, amelyek közül a legjelentősebbek: a túl-halászat, a felszíni vizek hőmérésékletének emelkedése a klímaváltozás miatt, emellett a szárazföldről származó toxikus szennyeződések vízbe kerülve veszélyzetetik a korall-zátonyokat, illetve a leromlott minőségű víz segíti a korallok közt pusztító, fertőző betegségek kialalkulást.

A mai városok fenntarthatalansága

A fenntartható fejlődés gondolatmenete eljutott annak a megállapításáig, hogy a emberiség jelenlegi fejlődési modellje nem fenntartható a végtelenségig. Ez elsősorban a nyersanyagok és területek végtelen mennyiségben való felhasználhatóságára alapul, azok kimeríthetetlenségében bízik. A városi területek nagy része lakóvezet, a modernizáció során a tervezők arra törekednek, hogy ezek minél alacsonyabb népsűrűségűek legyenek, ezért területük következményszerűen folymatosan növekszik. Egyesek szerint a s ez területi terpeszkedés a tradicionális közösség elképzelésnek a fő ellensége[5]. A lakóövezetek nagymértékű térbeli növekedése rontja el a városi közösségket. Ehhez társul természetesen az autózás elsőbbsége,  ami nem csak látványában és területkihasználásban domináns, de zaj szennyezést és széndioxid emissziót is jelent.

Fenntartható települések

A felvázolt környezeti problémák fényében két lehetőség áll a települések előtt[6].

Elsőként említem, a status quo fenntartását: a jelenlegi fejlődési modellel és a fogyszatói magatartással. Ez a scenario a kis-népsűrűségű modellen alapszik és egy autó-függő társadalmat vetít előre, amelynek egyre mélyebb kell benyúlnia a vidéki területekre. A fogyasztói szemléletű, a felhalmozódó nagy mennyiségű szemét problémájával kűzdő és nagy energiaigényű települések óriási ökológiai lábnyomot hagynak maguk után. A környezeti károk mellett az emberek életminősége is romlik. A dencentralizáció, az autó-függőség, az egymástól elkülönülve működő háztartások egy közösségi életet és gondolkodásmódot nélkülöző, antiszociális társadalmat erősítenek. A másik lehetőség, egy alternatív vársofejlődési modell. A terület itt értékes erőforrásnak számít, és az energiafelhasználást úgy racionalizálják, hogy belátják, a rendelkezésre állása korlátozott, mint minden más erőforrásnak. Környezettudatos energiafelhasználással és bizonyos ökológia elvek betartásával tudjuk csak megvalósítani a fenntartható település álmát. Mivel fontos megőrizni a vidéki területeket, a városok ebben a második lehetőségben jóval kompaktabb szerkezetűek lennének és a közlekedést elsősorban a gyalogszer, illetve a tömegközlekedést jelentené,  nem pedig az autók. Ez rengeteg értékes energiát spórol meg, és kialakít a új társadalmi és rekreációs adottságokkal gazdagítja a várost, amik természetesen a városlakók rendelkezésére állnak¹. Ezzel képviseli továbbá a szociális igazságosság elvét is mert a városlakók egyenlő mértékben vehetik igénybe a város nyújtotta lehetőségeket illetve szolgáltatásokat. Beatly és Manning⁶ víziójában egy ilyen helyen a társadalmi és ökológiai aspektusoknak egyeránt nagy hangsúlyt kell kapniuk. A fogyasztás mennyiségét a kapcsolatok minőségével kellene, lehetne helyettesíteni elképzelésük szerint. A fenti szerzők amellett érvelnek, hogy az ökológia fenntarthatóság az emberi települések, élőhelyek fejlődési modelljének jellegével áll kapcsolatban.  A továbbiakban jobban meg lesz világítva az öko-települések tükrében Beatly és Manning kijelntése. Ez a ökováros vízió egyébként sokban emlékezetet a Howard Ebenezer[7] Garden City-jére, de fontos különbség köztük, hogy azóta a környzeti megfontolások jóval égetőbbé válták.

De milyen módon változtathatjuk a településeket a környzetükért felelősséget vállaló és abba harmonikusan illeszkedő ’organizmusokká’?

A fenntartható fejlődés

Egy kutató[8] így magyarázza a fenntartható fejlődést, találkozó pont a konzervatívok és a fejlődés elkötelezettjei között.  Az Agenda 21, amit elfogadtak a 1992-es rioi csúcson, a fenntartható fejlődés és fenntarthatóság kifejezést egymás szinonimáiként használja.. Manapság valószínüleg azért örvend nagy népszerűségnek a fenntartható  fejlődés, mint kifejezés, mert igen hangzatos és széleskörűen alkalmazható³. Van benne egy kicsi a környezettudatosságból és a gazdasági fejlődésből is. A Brundtland  jelentés szerint  „a fenntartható fejlődés olyan fejlődést jelent ami anélkül elégíti a jelen igényeit, hogy feláldozná a jövő generációk igényeinek kielégítéséhez szükséges erőforrásokat.[9]” Ez a definíció rámutat, hogy milyen széles körűen alklmazható a fogalom. Egy, a témában jártas másik kutató, Desai⁸ szerint, nem a definíció számít hanem az értékek amik hangsúlyt kapnak általa. A fenntartható fejlődés kifezejezés emberi beavatkozásokra vonatkozik, amelyek elsősorban nemzetközi programokon keresztül valósulnak meg és számításba veszik természeszetes környezetet⁶. Lényegében arról van szó, hogy bolygónk ökológiai teherviselőképességét ne lépjük át, őrizzük meg a következő generációknak is. Életminőség javítása, úgy, hogy a környzeti potenciált megőrizzük a jövő számára.

Új fejlődési paradigma

A fenntarthatóság elve a paradigmaváltás része. Ez a változás a technikai fejlődést igyekszik háttérbe szorítani és az organikus, holisztikus utakra próbál rátalálni³. A profit mindenhatóságát alapvetően megváltozatatni kívánó elképzelés a fenntartható fejlődésre helyezi a hangsúlyt. A központosított technokrata fejlődés helyett, egy részvétel centrikusabb, felelősségteljesebb megközelítés kap helyet, ami a helyi erőforrások ingénybevételét részesíti előnyben.

A fenntarthatóság alapelvei

Alapvető tétel, hogy a természeti tőke és földterület amelyet egy város igényel lakóinak és termelési strúktúrájának táplálásához a jelenlegi formában nem biztosítható hosszútávon[10]. Egy ökológiai lábnyom analízisből kiderül¹, hogy minimálisan 45 km²  földterület kell egy,  a fejlett országokban élő ember szükségleteinek kielégítéséhez. A gazdag országokra jellemző termelési és fogyasztási szintek a környezetterhelés miatt, nem összegyeztethetők a fenntarthatóság princípiumaival. Az elsődleges városi érdek, a növekedés, a gazdasági gyarapodás összehangolásának kísérlete az ökológiai lábnyom csökkentésével.

Ökotelepülés - Négy alapelv

1: A mi általunk fogyasztott, természettől elvont anyagokat csak a természetes regenerálódási sebességüknél lassabb ütemben szabad elvonnunk.

2: A társadalom által termelt anyagokat (főleg szemét) csak olyan, vagy annál lassabb ütemben szabad a természtben lerakni, hogy a természet képes legyen lebontani azokat.

3: Az ökoszisztémát ne zavarjuk, ne veszélyeztessük.

4: Mindenkinek biztosítani kell az alapvető emberi jogokat, beleértve az egészséghez való jogot, a biztonságot és az önkifejezés lehetőségét.

Az egyik fő irányvonal a tervezők gondolkodásában a térbeli fejlesztéseket összekapcsolni a fenntartható fejlődés elveivel. A fenntarthatóság fogalmának széleskörű megismerése és használata számos olyan aktuális probléma felé tereli a figyelmet amelyek a mai világban megkerülhetetlenek. A települések fenntarthatóságáról beszélve, tágan értelmezve három sarkallatos kérdéskört kell számba vennünk. Ezek a következők: népesség, természeti környezet és az erőforrások. A földi élet folytonosságának biztosításához egyensúlyba kell hozni e három tényezőt. Roseland¹⁰ szerint erőforrások kiaknázásából származó hiány és a környzetszennyezés ahhoz a felismeréshez vezet, hogy a jelenleg műkődő erőforráskihasználási és fejlődési minta nem életképes hosszú távon. A populáció növekedése a nem megújuló, de a megújuló energiaforrásokra nézve is nagy terhelést jelent. Egy Tickell nevű szakember hosszáteszi, hogy a fogyasztás ilyen nagy mértéke mellett a megújuló energiaforrás is nem-megújulóvá, vagy csak nagy hosszú idő alatt megújulóvá válhat[11].

Tehát a településknek, csak úgy mint az egész bolygónak az alábbi problémákkal kell szembesülniük. A természeti környezet degradációja a helytelen földhasználat miatt, a levegő minőségének romlása, az édesvíz utánpótlás elszennyződése, a nem megfelelő szemét deponálás, a savasodás, az ózonréteg elvékonyodása,  az emberiség indukálta klímaváltozás és az élet illetve az ökoszisztémák pusztításnak más egyéb formái. Ezekhez persze szorosan kapcsolódnak a csak a városokra jellemző, belső problémák is. A városi populáció növekedésével komoly veszélybe került a városok társadalmi koherenciája. A városok területének soha nem látott gyarapodásával a térbeli szervezettség egyre komplexebbé válik, a ’kis-sűrűségű lakóövezet’ elve miatt pedig magával vonja így az autózás-függő életmódot, ami feldarabolja a város térbeli szerkezetét és atomizálja, egymástól elválasztja lakóit, nem is beszélve az így megnövekedő károsanyag kibocsátásról.

2003-ban Shirley-Smith nevű kutató azt írta, hogy egy olyan szociálisan érzékeny fejlődés, amelyik felismeri, hogy melyik társadalmi rétegnek mire van szüksége, és kielégíti azt éppen olyan fontos, mint az erőforrásokkal való felelősségteljes gazdálkodás[12]. A hulladék kezelés minden szakaszában a radikális mennyiségi redukciónak kell dominálnia. A temészeti környezet hathatós védelme mellett stabil gazdasági növekedésről beszél. Ez a két fogalom mintha oximoron lenne.

A megélhetési lehetőségek és a lakóhelyek javítása rövid és hosszútávon is követelmény, mégpedig úgy, hogy az ország teherbíróképességén belül maradjon. A demokratikus, decentralizált kormányzati berendezkedés és a közzöség természeti erőforrást nem kizsákmányoló jellegű részvétele szükséges de nem elégséges feltétele, hogy a városi fejlődés a fent vázolt irányban folytatódjon, mert a nagyobb, makroökonómiai környezetben más érdekek érvényesítésén dolgoznak (pl. az elszabadult nemzetközi gazdasági veresenyben),  és nem veszik figyelembe a helyi érdekeket. Ezért David Westendorff és Deborah Eade megállapítása szerint egy erős, és igazságos állam szerepvállalására is szükség van a szociális, gazdasági és környzeti fenntarthatóság biztosításához[13].

Tömören tehát, a fenntartható település ötvözni próbálja a társadalmi és gazdasági fejlődést a hulladék termelés és az erőforrás kihasználás minimalizálásával.

Fenntarhatóság és ökofalvak

A fenntarthatóság fogalmának princípiumait úgy kell megalkotni, hogy minden egyes helyzetben és a fejlődés minten szintjén relevánsak és alkalmazhatóak legyenek. Az öko-falvak, azért kűzdenek, hogy olyan életformát dolgozzanak ki, amely meghatározatlan ideig tud működni, ezáltal ezek a falvak a fenntarthatóság élő példái válnak és egyben illusztrálják is az azonnali teendőket. Annak a hatásos módját mutatják be nekünk, hogy hogyan lehet felvenni a versenyt a szociális és enviromentális degradációval.

A nézet, hogy a bolygónkon való életnek ez a kizsákmányoló formája nem vezet előre néhányak fejében már elmúlt évtizedekben megfogalmazódott, de csak a környezeti problémák globálissá válásával terjedhetett jobban el.

Birkenland[14] megosztja velünk azokat alapvető elvárásokat, amelyeket a fenntartható városi környezettel  szemben támasztunk. Ilyenek mint környzeti  eltartóképességet figyelembe vevő irányelvek, küszöbértékek, biodiverzitás megőrzése, egészséges életmód mindeki számára, igazságosság és önkormányzás. Ez prezentálja azt, hogy a fenntarthatóság nagyobb léptékű, kiterjedtebb értelmezésének, milyen fókuszált, gyakorlati elemei vannak lokális szinteken.

Inoguchi[15] és munkatársai egy nagyobb skálán, városi környezetben megvalósuló öko-társadalom lehetőségét említik meg. Egy olyan megközelítést javasolnak amely elsőként a környezeti problémák megoldásával törődne és csak utána tenné rendbe a válság gyökereit jelentő, a szociális, gazdasági és politikai tényezőket. Öt beavatkozási területet jelöl meg Inoguchi az öko-társadalom megformálásának első lépéseként. A hulladék kezelés, természetszennyezés, közlekedés, ivóvíz ellátás és az energia kérdés igénylik a városi keretet szolgáltató intézmenyektől azt az együttműködést és megkülönbözetett figyelmet, ami a fenntartható város létrejöttéhez elengedhetetlen.

A növekedés határait meg kell szabni,  a nagyléptékű globális változásokra  választ kell adni. Egyszerűbb életmódra való áttérés és magasabb önellátó képesség  volna kívánatos mind helyi mint országos szinten. Együttműködőbb, az erősforrásokat kevésbé kisajátító magatartás szükséges.

Az ökofalvak¹ az együttélés újdonságszámba menő módjai. Trainer megállapítja, hogy  létezik egy nemzetközi ún. ökofalu mozgalom ami közösségi, falusi szinten a fejlődésnek egy új formája. Az ökofalu kezdeményezés motivációja elsősorban a magabiztosság, ami azokban csoportosulásokban dolgozott akik úgy döntöttek, hogy függetlenítik magukat a világban uralkodó, számukra nem szimpatikus trendektől és saját kezükbe veszik az irányítást. Az ökofalu elképzelés azon megfontoláson alapul, hogy a rendelkezésre álló technika csakis környzetbarát módon szolgálhatja közösséget a gyakorlatban. Ezzel elérkeztünk a ökofalvak jelentős értékéhez: megvan a lehetőségük, hogy népszerűsítsék a  települések fejlesztésének és tervezésének innovatív megközelítéseit, környezettudatos szellemben. A különböző lehetőségek kísérletezéseken keresztül való megismerése jó példákat szolgáltathat nagyobb városok viszonylataiban is a szükséges átalakítások mikéntjére.  A GEN (Global Ecovillage Network) 2005-ös becslései szerint több mint 15.000 ilyen ökofalu kísérlet létezik világszerte.

Rosenthal[16] kiemeli, az ökofalvak mint ’akaratlagos’ közösségek szerepét. Itt két alapvető érték látszik megtestesülni, az egyik, a kicsi, egymást támogató, egészséges közösségek létjogosultsága, illetve a hagyományos közösségi létforma helyreállítása, mint az emberiség számára előremutató, fenntarthatóság felé vezető út feltétele.

A biodiverzitás védelme maga a természetvédelem. A földtani természetvédelem zászlajára pedig a geodiverzitás megőrzésének nemes célját kellene felhímeznünk, de ezt a fogalmat sajnos nagyságrendekkel kevesebben ismerik, mint az előzőt. Pedig tény, hogy a geodiverzitás nélkül egyszerűen nem is beszélhetnénk biodiverzitásról, tehát az utóbbi védelmének érdekében is az előbbi felett kell őrködnünk, sokkal éberebben mint eddig.

Természetesen az emberi környezetpusztító tevékenység a fő veszélyforrás. Ezt az unásig ismételt közhelyet már annyira magunkévá tettük, hogy sokszor megelégszünk csak a megállapításával is, mintha pusztán e tény felismérésével is hozzájárulnák a természet védelméhez. A Föld nélkülünk valószínüleg egy tiszta, rendezett és a természet törvényei szerint kiegyensúlyozottan működő bolygó lenne. Ez a felismerés akkor a legfájdalmasabb, amikor szállásadó égitestünk felszínén, vagy esetleg mélyen a húsában találjuk meg az általunk okozott sebeket, tájsebeket. Ezek egy átlagos kirándulócsoportnak nyilván fel sem tűnnek, hát még azoknak akik csak szélvédőn belülről szemlélik a természet értékeit. Hiába a természetvédelem, hiába megannyi hangzatos elhatározás, hatáérték és rendelet, látni kell, hogy egy tendenciáról van szó. Ennek a fajnak igényei vannak, ráadásul szépen sokasodunk is és a felmerülő szükségleteket kielégíteni már alapszinten is, egyre kiterjedtebb természetátalakító tevékenységgel jár.

Ehhez természetesen ráadásként járul hozzá ellenállhatatlan emberi tulajdonságaink egész sora. Például az, hogy a legtöbben egyenlőre csak egyféleképpen tudjuk elképzelni a boldogságot, mégpedig az energia mértéktelen pazarlásával. Az utóbbi évek zöldre festett álomtechnológiái az én szememben nem többek mint az emberiség kielégíthetetlen energiaéhségének kezdetleges álcázási kísérletei. Egy új üzlet, amelyben a részvétel egyetlen igazi célja csakis a haszon. Létezik egy próbálkozás, hogy a természeti kincsek értékeit megkíséreljük pénzben kifejezni, hogy felmérhető, jobban mondva elképzelhető, érezhető legyen a későbbiekben, még a közgazdászok számára is, a természetben okozott kár. Nem szerencsés ötlet alkalmazkodni a kapzsi és álságos világ módszereihez. Nekem inkább úgy tűnik, hogy egy hatalmas árazógéppel éppen így ragasztjuk rá a megmaradt védendő értékekre az árukat. Ebben a globális bevásárlóközpontban pedig mások tolják a kocsit. Mi, egyetemi hallgatók, kutatók, egyenlőre alkalmazottként, csak ki jelöljük az akciós cikkeket és esetleg rövid felvilágosítást nyújtunk róluk.

A fentiekből kiindulva, a legfontosabb teendőnek, a lehető legtöbb ember fejében a gondolatmenet megváltoztatását tartom. Ehhez persze ki kell rántani az emberiséget ebből az elképesztő elsekélyesedési spirálból, amin egészen félelmetes mélység felé vettük az irányt.  Egyszerűen fordítva kellene látni mindent, bár belátom, hogy majdnem lehetetlen kívánok. A civilizált ember számára, akiről feltételezzük, hogy szerencsésen ráébredt végre arra, hogy itt épp egy rablótámadás történik, amit természet ellen hajtunk végre, örömhír lehet, hogy egy elhagyott bánya kommunális szemétlerakóvá avanzsált. Vajon ez az igazi örömhír? Ez megnyugtatóan hangzik? Inkább azt üzeni, ha nem is közvetlenül, hogy tovább lehet folytatni a pazarló és kizsákmányoló életformát, be lehet söpörni a szemetet a szőnyeg alá, majd megoldódik. Ilyen apró kis sikereke lehetünk csak büszkék akkor, hogy ha elvétve is, de szakszerűen meg tudjuk valósítani egy ilyen vagy hasonló tervet, de igazi kiutat nem jelentenek. Alapvetően semmi okunk bizakodni.

A technikai forradalom segítségével feltörtük a föld készleteit rejtő páncélszekrényt, de ki látott már olyan bankrablót, aki visszapakolta a táskájából a frissen szerzett zsákmányt a széfbe, csak azért, hogy ne menjen tönkre a pénzintézet?