A pécsi "Urán”
Hőség, atléta, vietnámi papucs. A délutáni naptól szinte izzásig hevített erkélyecske korlátjára támaszkodva bámészkodom a hetedikről. Innen ugyanis már van értelme bámészkodni az uránvárosi munkávállalóknak, nem úgy mint mondjuk néggyel lentebbről, ott ugyanis az ember tekintetének hamar útját állják a szocialista építészet hatalmas egykedvű beton-arcai. Nincs ott már hely szárnyaló gondolatoknak, csak nagy ritkán szökhet meg a mindennapok panel-celláiból egy-egy félénk, tétován szárnyaló eszme, amely ha sokszor öntudatlanul is, de kitörni vágyna cikázó verebekkel. Persze azok hamar elröppennek, eltűnnek az épületszörnyek magasba törő élei mögött.
Azt hinné az ember egy pillanatra, hogy egyedül van - néma, moccanatlan csukott redőnyök, amerre csak látni innen a házak falát. Aztán rádöbbenek mindig: rengetegen vagyunk itt. Alul-fölül, jobbra-balra, temérdek beszorított, befalazott élet. Szerencsés vagyok, innen a magasból messze ellátni Pécs határán túlra, a bevásárló központok jókora tábláin is túlra, a hegyek felé.
Kicsit szomorúan nézem az üres kiállókat magam körül, milyen szívderítő lehetne ha idetámaszkodna mellém valamelyikre, egy magamfajta foltos atlétás, strandpapucsos falulakó, és odamorogna valami emberi köszöntést, itt, a betondzsungel lombkoronáján. De persze a rutinos, nap elől bujkálókat nem lehet kicsalni a forróságba. Nem baj, esetleg majd a boltban, kiderülhet, hogy van igény az alsóbb emeleteken is a társas létformára.
Nini, átellenben kidugta fejét egy középkorú nő az ablakon. Fekete melltartóban nézelődik, mobiltelefonnal a fülén. Persze ott már könnyű az árnyékban, fellélegezhet egy fél tömbnyi ember, már nem süt oda a nap, hát ha még a levegő is megmozdulna egy kicsit... Lent, az utca árnyékos oldalán rövidlátó szememnek is jól kivehető néhány kutyaforma élőlény. Kedvükre szaladgálnak a betonon. Az egyik egy hirtelen ötlettől vezérelve megáll, görbít egyet a járda szélén, dolga végeztével odább szalad, s vidáman szaglászik tovább. Erről jut eszembe: remélem, hogy „hajlékony” fele barátaink, kisebb-nagyobb dolgukat legalább gyönge bokrok rejtekében végzik, ha már az utcára szorultak. Nem szeretném ha egyszer az a látvány fogadna, egy séta alkalmával, hogy a járdaszigeten a kutyák helyett immár szakállas remeték guggolnak ha rájuk jön a szükség.
Lenne itt az ürítéssel kapcsolatban még egy fontos tézis. Az én meglátásom szerint minél magasabban lakik egy átlagember errefelé, közös háztartásban egy kicsit sem fajtatisztának mondható, ámde gazdájánál gyakorta összefogottabbnak és értelmesebbnek tűnő ebbel, annál inkább csökken a szerencsétlen állat esélye, hogy városi kutyák legtermészetesebb közegében, a parkban végezhesse el, amit egy kiadós „Morzsi-kedvence” menü után el kell végeznie minden négylábúnak. Tehát itt - "Uránban", ahogy a helyiek mondják - tapasztalataim szerint felborulni látszik a rend. Az irdatlan lakótömbök közé szorult elhanyagolt parkokban és az életveszélyesnek tűnő, rozsdás hintáknak és egyéb borzasztó gyermek-veszejtő kínpadoknak helyt adó, úgynevezett játszótereken, a hűsölő vagy árnyék híján a nappal egykedvűn dacoló hontalan honpolgárok, az előző szóhasználatommal élve, többet görbítenek a bokrok alján, mint az emberek leghűségesebb négylábú társai, mert a szerencsétlen ebeket ebben a hőségben egyszerűen nem viszik le az utcára, vagy csak nagyon ritkán. Lehet azért, hogy ebben nincs teljesen igazam, mert lám ott szaladgál lent néhány rissz-rossz négylábú ellenpélda. De a környéken kószáló vagabundok számából ítélve, nem hiszem, hogy e néhány riadt kis négylábút lehetne csak hibáztatni az orrfacsaró bűzért. Mert ugye, e kellemes, 40-50°C-os hőség és a direkt napsugárzás, mint fűtőelem, olyan láncreakciót indít be az utcára telepített hasadóanyagban, hogy a lágyan lengedező Zephyr felér egy dühödt gáztámadással, és könnyen lehet, hogy a szerencsétlen öregasszonyok nem csak a kánikula miatt rogynak össze pokoli betonmezőkön. Különben a jól nevelt kutyákat, akik ilyenkor is csak az arra kijelölt helyen sétálnak és piszkítanak, a legtöbb esetben egy szintén jól nevelt, kakecgyűjtő gazdi is kíséri, szóval, egy rossz szavunk sem lehet a kutyákra. De tekintsünk el most ettől a témától.
A főutcán a megállóhoz érkezik egy busz. Néhány teszkókalandor úgy dönt, szerencsét próbál, felszállnak ezért a buszra, hogy a két megállóval odébb lévő közkedvelt selejtáruházban elüssék a délutánt. Kipöccentik a záródó ajtón a csikket, ami az aszfaltra hull s a busz motorja felbőg, cipeli tovább az új társadalom beteges söpredékét, a régi társadalom néma nyomora helyett. A múlt szemétlepte járdaszigete elárvul most egy rövid időre, de hamar előjönnek az árnyékból a panel rabjai és ellepik újból.
Pécs, Uránváros 2007. Július
