Folyik a világ megmaradt édesvízkészleteinek pazarló felhasználása. Milliárdnyian nem jutnak már megfelelő minőségű ivóvízhez, emiatt pusztító járványok szedik áldozataikat a világnak azon a részein, amelyekért jótékonysági koncertet szokás rendezni. A ’fejlett észak’ nem tud, vagy nem akar hatékonyan segíteni. Az édesvíz készletekkel való gazdálkodás alapvető rossz tendenciái megmaradnak és katasztrofális következményekkel járó tisztavíz elosztási aránytalanságok lépnek fel az egész világon, amik egyre szaporodó fegyveres konfliktusokat illetve más tragikus, emberéleteket követelő egészségügyi problémákat okoznak.
Az tiszta földi édesvizek minőségének és mennyiségének megőrzése életbevágóan szükséges e három megfontolásból:
- ivóvíz szükségleteink kielégítésére alapvetően ez szolgál
- élelmünk megtermeléséhez elengedhetetlen (mezőgazdaság és állattenyésztés egyaránt)
- rekreációs célok
A vizeink minőségét degradáló veszélyforrások a következőképpen tudjuk csoportosítani:
- fertőző ágensek, mikroorganizmusok
- mérgező ill. egyéb, a vízminőség szempontjából káros kemikáliák (pl. túlzott műtrágyázás miatt kialakuló eutrofizációs folyamatok)
- radioaktív hulladékok ill. egyéb radioaktív források
A globális vízhiány aggasztó mértékben jelentkezik, már minden kontinensen felütötte a fejét. Egyre gyakrabban jelentkezik vízhiány az átgondolatlan vízhasználat következtében olyan helyeken is ahol egész sok édesvíz áll rendelkezésre például csapadék formájában. A WHO felmérései szerint tíz emberből négynek nem jut elegendő tiszta ivóvíz. A népességnövekedés, az urbanizáció és az egyre nagyobb mértékű ipari vízfelhasználás miatt ez a helyzet is egyre romlik. A számítások szerint 2025-re kb. 2 milliárd ember él majd olyan országban, ahol az egy főre jutó felhasználható, tiszta víz mennyisége 500m3 alatt alakul évente, ami egyszerűen nem elég az egészséges és higiénikus élethez. Ez természetesen oda vezet, hogy az emberek a nem megbízható, kétes tisztaságú vízforrásokra kénytelenek támaszkodni, ennek pedig súlyos egészségügyi következményei vannak. Sok komoly és fertőző betegségek előfordulásának kockázata. Ezek nevesítve: a kolera, a tífusz, a szalmonellózis (ill. egyéb gasztrointesztinális vírusok okozta megbetegedések), a vérhas, a trachoma (ez a kötőhártya gyulladás egy vakságot is könnyen előidéző, de rendszeres arcmosással egyszerűen megelőzhető formája) és a pestis. Ehhez hozzájárul az is, hogy a vízhiánytól szenvedő vidékeken, az emberek vízkészleteiket otthonukban tárolják, így a féltett kincs könnyen megfertőződhet, táptalajul szolgálva ezzel rengeteg problémáknak, ugyanis ezek a víztartályok kiváló szaporító helyei a moszkitóknak, amelyek a malária, a náthaláz és egyéb betegségek közvetítőivé válnak. Okosabb, higiénikusabb vízgazdálkodással kisebb lenne a betegségek terjedésének esélye.
Az egyik, globális cselekvést sürgető szervezet külön célirányokat (MDG: Millenium Development Score) fogalmazott meg a társadalmi és környezeti problémák kezelésére. A 7. ilyen célkitűzésük a vízhiányt illeti, miszerint 2015-re meg kell feleződnie azon emberek számának, akiknek nincs tartós hozzáférésük biztonságos ivóvízhez, és nem részesülnek alapvető orvosi ellátásban sem. A növekvő vízhiány egyre komolyabban fenyegeti e kitűzött cél elérését.
A városi ember mértéktelenül pazarló vízhasználata, különösen a fejlett, iparosodott társadalmak esetében – nem fenntartható. A ’nyugatiként’ (vagy az újabb publikációkban ’fejlett északiként’) aposztrofált jóléti ill. ipari társadalmakban, az elmúlt 50-60 évben egyre növekvő mértékben használták fel a természeti erőforrásokat. A mai napig is egyre jobban szökik a szelepeken át a gáz, és egyre bővebben ömlik a csapokból a világ kevésbé szerencsés részein kincset érő, tiszta ivóvíz. A mediterrán térségben már régóta elterjedt, csepegtetéses rendszerű vízkímélőbb öntözés sem vált kimondottan gyakorlattá, nem voltunk rászorulva. Ennek a folyamatnak közvetett eredménye az is, hogy az energiák ára folyamatos és egyre növekvő tempójú emelkedésben van, de a legszembeötlőbb jel, a tiszta víz értékének magasba szökkenése.
A pazarló fogyasztási mód megváltoztatásához, először a széles rétegeknek is meg kell értenie azt a gazdasági (sajátosan kapitalista, ill. neoliberális berendezkedésre alapuló) érdekrendszert, amely ezt a folyamatot indukálja és irányítja. A túlfogyasztás velünk, a fejlett országok lakóival elfogadtatott és minket ahhoz hozzászoktatott, majd nekünk természetessé váló kényszercselekvés, amelynek egyetlen értelme van, hogy megtermelje a multinacionális ill. egyéb nagyvállalatok által oly igen szomjazott profitot. A természetes közegéből hosszú évtizedekkel ezelőtt kiragadott városi embernek a természet törvényeivel és újabban saját környezetével sem összeegyeztethető (ld. civilizációs betegségek, aberrációk) igényei támadtak. Ez az eltávolodás pedig a jelek szerint képes arra, hogy elaltassa azokat a kételyeket is, amelyeknek olyankor kellene támadnia bennünk mikor egy-egy fogmosáskor 5-10l vizet használunk el. Igaz, a 25-30°C-osra felfűtött szobák belsejéből vagy a kellemesen hűvösre légkondicionált személyautók volánja mögül nehéz elképzelni, hogy milyen is lehet a az élő környezettel összhangba kerülni. Ráadásul fejlett társadalmunk rendre azok az emberek kerülnek követendő mintaként elénk, akik az erősen fogyó, tehát drága, környezeti energiákat a legbőkezűbben fordíthatják saját örömükre azaz, megvásárolnak, megesznek, megisznak, elfűtenek, egyszóval felélnek mindent, amit csak bírnak és aztán azt is, amit már nem bírnak. Így jutunk el oda, hogy a legnagyobb GDP-jű országok állítják elő a legtöbb szemetet, úgyhogy ezzel, konkrétabban pl. a megvásárolt árucikkekhez járó csomagoló anyag mennyiségével, mérhetjük le egy-egy ország gazdagságát. Tehát, akinek több papírba csomagolják a csirkét a piacon, minden bizonnyal az az illető él a nagyobb GDP-jű, ’fejletteb’ országban. Ebből a mókuskerékből kell kiszabadulni.
A vízhiánnyal tudományos alapon összefüggésbe hozott klímaváltozás elsődleges felelőseinek kell tekintenünk az elfogadott közös, de megkülönböztetett felelősség elve alapján a legnagyobb üvegházgáz kibocsátó, ’fejlett’, ipari társadalmakat. A klímaváltozás szcenárióinak kidolgozói nagyon valószínűnek látják, annak bekövetkezését, hogy a szárazabb éghajlatú, arid területek tovább szárazodjanak, fokozva ezzel a helyi vízhiányt, a nedvesebb éghajlatú területek pedig csapadékosabbá váljanak, tehát ebben az esetben még egyenlőtlenebbül oszlana el a Földön a felhasználható édesvízkészlet a közeljövőben. Igaz, egyre nagyobb teret nyer a modern mezőgazdaságokban az egyszer már felhasznált, szennyvízzel való öntözés, de vajon kimeríti-e a megkülönböztetett felelősségből adódó felelősséget az, hogy egyszerűen egy túlfogyasztáson alapuló gazdasági rendszer támogatunk ezzel, és egyéb modern eljárásokkal is? Vajon meddig képes a technika illetve az abba fektetett pénz, lépést tartani a világ minden részén jelentkező ökológiai és szociális válsággal, avagy a szomjas tömegek tűrőképességével? Miféle előjoggal rendelkezik a fejlettnek mondott társadalom, hogy technikai fortélyokon gondolkodik és sajátnak tekintett, tiszta ivóvízzel oltja szomját, miközben máshol emberek tucatjai pusztulnak el naponta a vízhiány miatt? A ’fejlődő’ országok környezeti energiáinak a ’fejlettek’ által való kisajátításával, kihasználásával zárul be a kör, mert így szűnik meg az előbbiek lehetősége a gazdasági felemelkedésre. Az elmaradott országok nyersanyagaiból kovácsolnak tőkét a kizsákmányoló hatalmak, majd pedig a kizsákmányoltak isszák meg a minden értéket profitra váltó folyamat levét és viselik a pusztító környezeti katasztrófákat. Elég csak a trópusi esőerdők pusztítására és annak következményeire gondolnunk, lokális és globális szinten is.
A technológiai újításokat, melyekkel jobbára igyekeznek a tulajdonképpeni rablógazdálkodást zöldre festeni, csak palliatív kezelésként foghatjuk fel, amit egy rákos betegen hajtanak végre. A gazdasági növekedés prioritásának fenntartása mellett lehetetlen kezelni az elhatalmasodó globális, szociális és ökológiai problémát. A fenntartható fejlődés divatos jelszavával fémjelzett, folyamatok legtöbbször a fenntartható GDP növekedésre vonatkoznak, azon alapulnak, hogy milyen természeti értékek feláldozásával, milyen környezeti károk okozásának vállalásával jön ki gazdaságilag a legjobban majd a jelen környezeti válságból az adott ország vagy szervezet. A drága technológiákat nem használhatjuk arra, hogy saját gazdasági rendszerünk létjogosultságát igyekezzünk vele bizonyítani.
A kísérletek ideje lejárt, a világ az önzetlenebb megoldásokat, az áldozatvállalást szomjazza a közönyös, ’fejlett’ országoktól.
