A biodiverzitás védelme maga a természetvédelem. A földtani természetvédelem zászlajára pedig a geodiverzitás megőrzésének nemes célját kellene felhímeznünk, de ezt a fogalmat sajnos nagyságrendekkel kevesebben ismerik, mint az előzőt. Pedig tény, hogy a geodiverzitás nélkül egyszerűen nem is beszélhetnénk biodiverzitásról, tehát az utóbbi védelmének érdekében is az előbbi felett kell őrködnünk, sokkal éberebben mint eddig.
Természetesen az emberi környezetpusztító tevékenység a fő veszélyforrás. Ezt az unásig ismételt közhelyet már annyira magunkévá tettük, hogy sokszor megelégszünk csak a megállapításával is, mintha pusztán e tény felismérésével is hozzájárulnák a természet védelméhez. A Föld nélkülünk valószínüleg egy tiszta, rendezett és a természet törvényei szerint kiegyensúlyozottan működő bolygó lenne. Ez a felismerés akkor a legfájdalmasabb, amikor szállásadó égitestünk felszínén, vagy esetleg mélyen a húsában találjuk meg az általunk okozott sebeket, tájsebeket. Ezek egy átlagos kirándulócsoportnak nyilván fel sem tűnnek, hát még azoknak akik csak szélvédőn belülről szemlélik a természet értékeit. Hiába a természetvédelem, hiába megannyi hangzatos elhatározás, hatáérték és rendelet, látni kell, hogy egy tendenciáról van szó. Ennek a fajnak igényei vannak, ráadásul szépen sokasodunk is és a felmerülő szükségleteket kielégíteni már alapszinten is, egyre kiterjedtebb természetátalakító tevékenységgel jár.
Ehhez természetesen ráadásként járul hozzá ellenállhatatlan emberi tulajdonságaink egész sora. Például az, hogy a legtöbben egyenlőre csak egyféleképpen tudjuk elképzelni a boldogságot, mégpedig az energia mértéktelen pazarlásával. Az utóbbi évek zöldre festett álomtechnológiái az én szememben nem többek mint az emberiség kielégíthetetlen energiaéhségének kezdetleges álcázási kísérletei. Egy új üzlet, amelyben a részvétel egyetlen igazi célja csakis a haszon. Létezik egy próbálkozás, hogy a természeti kincsek értékeit megkíséreljük pénzben kifejezni, hogy felmérhető, jobban mondva elképzelhető, érezhető legyen a későbbiekben, még a közgazdászok számára is, a természetben okozott kár. Nem szerencsés ötlet alkalmazkodni a kapzsi és álságos világ módszereihez. Nekem inkább úgy tűnik, hogy egy hatalmas árazógéppel éppen így ragasztjuk rá a megmaradt védendő értékekre az árukat. Ebben a globális bevásárlóközpontban pedig mások tolják a kocsit. Mi, egyetemi hallgatók, kutatók, egyenlőre alkalmazottként, csak ki jelöljük az akciós cikkeket és esetleg rövid felvilágosítást nyújtunk róluk.
A fentiekből kiindulva, a legfontosabb teendőnek, a lehető legtöbb ember fejében a gondolatmenet megváltoztatását tartom. Ehhez persze ki kell rántani az emberiséget ebből az elképesztő elsekélyesedési spirálból, amin egészen félelmetes mélység felé vettük az irányt. Egyszerűen fordítva kellene látni mindent, bár belátom, hogy majdnem lehetetlen kívánok. A civilizált ember számára, akiről feltételezzük, hogy szerencsésen ráébredt végre arra, hogy itt épp egy rablótámadás történik, amit természet ellen hajtunk végre, örömhír lehet, hogy egy elhagyott bánya kommunális szemétlerakóvá avanzsált. Vajon ez az igazi örömhír? Ez megnyugtatóan hangzik? Inkább azt üzeni, ha nem is közvetlenül, hogy tovább lehet folytatni a pazarló és kizsákmányoló életformát, be lehet söpörni a szemetet a szőnyeg alá, majd megoldódik. Ilyen apró kis sikereke lehetünk csak büszkék akkor, hogy ha elvétve is, de szakszerűen meg tudjuk valósítani egy ilyen vagy hasonló tervet, de igazi kiutat nem jelentenek. Alapvetően semmi okunk bizakodni.
A technikai forradalom segítségével feltörtük a föld készleteit rejtő páncélszekrényt, de ki látott már olyan bankrablót, aki visszapakolta a táskájából a frissen szerzett zsákmányt a széfbe, csak azért, hogy ne menjen tönkre a pénzintézet?
